Most egy nagyon különleges helyről pötyögök nektek, ugyan is itt gubbasztok az ágyikómban:-)
Haza kellett hoznom a gépet, mert nagyon nagy odabenn a kalamajka és mivel sietnem kellett délután vezetni úgy gondoltam haza hozom és itt folytatom tovább:-) Aztán amikor már végeztem a melómmal, arra jutottam, hogy egy kicsit írogatok:-)
Nagyon szar napom volt:-( Nem tudom mi volt velem. Egész nap tiszta görcsbe volt a gyomrom, pedig nem is történt a szokásosnál durvább és idegesítőbb dolog sem. Meló után haza siettem, igaz attól teljesen rosszul lettem, hogy a Fater itthon van és téblábol, olyan keveset beszélünk, és amikor végre itthon van nekem meg le kell lépnem egy mondvacsinált kis alibivel, nehogy rájöjjön, hogy most indulok éppen vezetni .Tök szar volt. Ettől még inkább összeszorult a gyomrom. Nagyon szívesen dicsekednék már vele:-)
folyt. alább:
*Fater azért nem tudhatja, hogy vezetek, mert én nem akarom. Az már egy másik kérdés, hogy mért nem akarom. Ez egy kicsit hosszú dolog, de most megpróbálom elmagyarázni gyorsba (ez soha nem ment). Na szóval az úgy volt, amikor kicsi voltam és gyűjtögettem a szülinapokra, névnapokra, erre-arra az ajándék pénzeket, akkor Fater mindig „kölcsön”kérte, mondván mindig kell vmire. Aztán amikor kimentem a németekhez dolgozni 18évesen, csak 80ezret hoztam haza 2hónap alatt, mert a többi pénzemet inkább ruhákra és édességekre (unokaöcsémnek) költöttem, hogy azt legalább ne kérje el tőlem, amit én már elköltöttem. Szóval a maradék 80-nak tudtam, hogy az lesz a sorsa, hogy kihúzza belőlem. Ez nem amolyan lehúzós dolog, hanem inkább olyan, mindig kell vmi nagyon fontos dologra, mint pl: kikötésre váró gáz,villany, júpíszí és még sorolhatnám, milyen számlákra. Aztán mindig igyekeztem kiegyenlítgetni a számlákat. Ja, meg ott van az is, hogy sajnos 16évesen anyukám helyett én örököltem a papám hagyatékénak egy kicsiny részét, ami a telek eladás után 200ezerrel növelhette volna a számlámat. Nem tudom kell e mondanom, hogy nem volt a számlámon egy hetet sem a pénz, mert megfűzött a Fater, hogy beleszeretett egy 250-es Yamaha motorba és ez most egy kihagyhatatlan lehetőség, mert nagyon olcsó(180e). Úgy viselkedett mint egy nagy gyerek, ugrándozott, vigyorgott és olyan jókedvűnek láttam, mint még soha előtte, hát lehetett volna neki nemet mondani? Akkor még olyanok voltunk mit zsák meg a foltja, elválaszthatatlanok. Nem tudtam ps nem is akartam neki nemet mondani, jó volt látni azt az örömet amit én csak álmodni mertem arról amikor nagyon vágytam vmire. Na szóval, meg vettem neki. Aztán amikor eladta, a pénz vhogy elfelejtődött hozzám vissza kerülni. Eltelt másfél év és vett magának egy újabb motort. Egy 500-as Suzukit. Én már előtte is nagyon szerettem volna jogsit, de mindig le lettem hurrogva, mondván nekem az még nem kell. Aztán megint teltek az évek. Most már piálni is elkezdett és lett 3éve egy 700-as Honda Deville-je, de nekem még jogsi mindig nem volt. 1,5 éve ha jól emlékszem kiakadtam és mondtam is neki, hogy soha semmit nem kértem se karácsonyra, se szülinapra, se névnapra, se húsvétra, se télapóra, se ballagásra, se érettségire, semmire az ég egy adta világon. Ez az egy nagyon nagy kérésem lenne, hogy szeretnék egy jogsit. Aztán még mindig csak megvonta a vállát és annyit mondott, ráérsz még azzal. Mindig nagyon irigykedtem az oszt.társaimra, ismerősökre, újgazdag szülők gyerekeire, akiknek a szülők tejeltek a jogsiért. Irigy voltam és még mindig vagyok, de mindegy. Aztán amikor a főnökömék felajánlották, hogy akkor hajrá nyomás a jogsit fizetik, majd vissza adom. Olyan boldog lettem én is, hogy azt hittem kiugrok a bőrömből az örömtől:-) A nagy álmom. Aztán a fejembe vettem, hogy se érzelmi támogatás, se anyagi, se lelkesítés, semmi. Akkor én sem mondok semmit. Nem dicsekszem, nem büszkélkedek, hogy nézd a pici lányod milyen ügyes, hanem csak fogom és odabaszom az orra alá, ne tessék nézd meg. ebben sem segítettél, ezt is már megint egyedül kellett megcsinálnom, mert nem lehet rád számítani semmiben. Eddig erre vagyok a legbüszkébb és már megint egyedül, mint mindenmást. De ennek most nagyon örülök:-)Aztán majd lesz, ami lesz…… Nem érdekel, hogy esik neki. Könyörtelen leszek. Mostanában már nagyon tele van a tököm, de ezt majd máskor. Előzetesben annyi, hogy már fogalmazódik a levél, amit nekiálltam megírni neki. Még csak az elején tartok a dolgoknak és már írtam vagy 6oldalt.
folyt.köv.
Na, odaértem az autós sulihoz, még az asszisztens csajjal beszélgettem, mert nem jöttn az oktató. Éreztem, hogy egy gombócba van a gyomrom, de nem tudtam, hogy mitől. Tiszta feszkó voltam belülről. Már majdnem bevezettem a rutinpályáig (kb.2-3km lehet) lefulladtam a pályától 2kereszteződésre és onnan az oktatónak kellett bevinnie az autót, mert látta, hogy vmiért nem stimmelek, és jobbnak látta nem leüvölteni a fejem. Én nem is találom a szavakat az oktatómra. De majd ti találtok, inkább leírom mi történt velünk.
Amikor beértünk a kapun, még mindig nem adta át az autót, bevezetett egészen a pálya kezdetéig és leállította az autót és csak beszélt hozzám(de nem úgy hogy észrevegyem, hogy ez most azért történik, hogy megnyugtasson, hanem mintha csak úgy jönne neki). Beszélt a KRESZ-el kapcsolatos dolgokról, legalább vagy 10 percet és amikor már látta rajtam, hogy nem stresszelek, csak annyival zárta, na leány?Megnyugodtál, kezdhetjük?! Nyugtáztam egy mosollyal és neki veselkedtem. A kuplungot alig bírtam csúsztatni, alig tudtam megtartani, rettentően remegett a lábam, de nem tudom, hogy mitől. Görcsösen rángatózott föl-le, én meg a pedállal harcoltam nehogy megugorjon az autó. Szóltam az oktatónak, hogy ilyenkor most mit kell tennem?! Ő pedig nagyon aranyosan, annyit mondott, dobogjak egyet a padlón, rázzam meg a lábam és jobb lesz. Megfogta a kezem, finoman rátette a váltóra és csak annyit mondott, most már kezdheted és közben rám mosolygott. Megnyugodtam (kicsit) . Tanultam sok új dolgot, pl: tolatva beállni két oszlop közé, betolatni egy kereszteződésbe és onnan tovább kanyarodni balra és Y-ba megfordulni is. Tehát azért nagyon ügyi voltam ám:-). Amikor már vissza kellett vezetnem a sulihoz, nem volt semmi gond. Beszélgettünk, minden hülye kutyát, kitolató autót, ugráló gyalogost és majdnem nekem rongyoló (kereszteződésbe ki akart elém kanyarodni egy nagyon merész ember)autót sikerült kikerülnöm. Sikerült tartanom az 50-es tempót is. Szóval jó volt és kész. Aztán mielőtt kiszálltunk volna az autóból, megköszöntem neki, hogy sikerült megnyugtatni. Azt mondta nem voltam vészes, nagyon is használható voltam és nagyon ügyes:-) Lehet csak azért mondta, hogy még jobban megnyugodjak, de én is tényleg úgy éreztem, hogy sikerült minden, csak egy kicsit húzós volt a nyitány, de a folytatás már varázsos volt. Most már értem, hogy mért indulnak neki az emberek a városi kocsikázásnak, ha idegesek.
Most már szuperül vagyok. De megyek is aludni, mert már bazi álmos vagyok így fél egy tájékán.
PáPá
Inci
