Sokat gondolkoztam mostanában azon, amit Mandy írt, azzal kapcsolatban, hogy az egész blogom egy nagy hazugság és hogy mért írhatta ez, vagy mért gondolhatja így. Azt hogy mért írta arra elég hamar megtaláltam a választ. Reményei szerint gondolom, ezzel az állítással majd elpártoltok innen, mert hogy majd biztosan csalódtok bennem. De arra a kérdésemre, hogy vajon ha így is gondolja az mért lehet, már egy kicsit összetettebba  válszom......

Egyszer már írtam arról, hogy vajon akik ismerősök, vagy akik csak látnak de nem ismernek, mit gondolhatnak rólam,akik elolvassák a blogomat., Elég sokáig kint volt a blogom címe az iwiw-es adatlapomon, tehát bárki idetalálhatott az ismerőseim közül.

Mindenki mást lát bennem az életben, csak az amit engedek, és csak úgy ahogy én engedem. Kamuzok, mert már nagyon régóta felépítettem egy álcát. Egy álarcot viselek a mindennapokban, hogy kevésbé tűnjek sebezhetőnek, bár a rosszindulatú emberek így is megtalálják bárkiben a támadási felületet ahhoz, hogy bántsák embertársaikat....

Álcában élünk szerintem vmilyen szinten mindannyian, hiszen senkisem úgy köti az újdonsült ismeretségeit, hogy teljes mértékben kiteríti a kártyáit, és majd mintha meztelenül állnánk, felfedjük önmagunkat a másik előtt. Vannak emberek akikre nem tartoznak a dolgaink.

Egy szerepet játszom az életemben, hogy senki ne lássa honnan jöttem, min mentem kerszetül, hogy ki vagyok én, hogy sebezhető is lehetek, egy aktuális cépont, akit bántani lehet, lemostam magamról a "rúgj belém te is egyet" feliratot. Magamra öltöttem egy álcát, hogy senki ne lássa a valót, ami igazából bennem van.

Aki nem ismer akár azt is hiheti, hogy én vagyok az örök optimista, a sebezhetetlen, a mindig vidám, a kemény és erős fiatal lány, akinek milyen szép, milyen jó kis élete van. Igyekszem gondtalannak tűnni más szemében...igyekszem inkább másokat hallgatni, minthogy kiterítsem a saját kártyáimat, de sajnos sokszor nem azoknak az embereknek nyílok meg akik megérdemelnék, és csúnyán visszaélnek, az ember bizalmával. Nem baj, ilyenkor taknyolok egy nagyot, azon a bizonyos rögös úton, majd felállok leporolom a ruhámat és uzsgyi tovább, hiszen az élet megy tovább.

Aztán ez a "játék" nagyon nehéz is tud lenni, és elfáradok, belefáradok és kifakadok...elsírom magam és tombolok, mert nem értem az ebereket....mert bár elég korán felnőttem, ehhez a feladathoz talán még gyerek vagyok és bizony jócskán próbára is tesz...nagyon nehéz.......ilyenkor sírok és nem értek egy csomó mindent....szokták mondani, hogy boldogok a lelki szegények...hát meg is értem, hogy mért.

Amikor az álarc néha enged a tartásából és félrecsúszik, van, hogy az emberek meglepődnek, megijednek, elcsodálkoznak, hogy -Jé?!?!?!?! És nem értik, hiszen az egyik pillanatban még mit sem sejtenek rólam, majd egyszer csak filszínre kerül a való.....Vannak akik ezt a pillanatot kihasználják, és vannak akik nem tudnak mit kezdeni ezzel az információval....Olyan mintha hazudnék nekik, pedig csak úgy gondolom nem tartoznak rájuk az én dolgaim.....

Ez pl.olyan mint amikor az ismerős megkérdezi- Mért nem jössz haza? Én meg csak annyit mondok- Nincs időm, sokat dolgozom.... Azzal nem taglózhatom le, hogy azért nem tudok hazamenni meglátogatni a családomat, mert nincs rá pénzem.....Mert egyszerűen nem tartozik rá. Ez az én nyomorom, senkinek semmi köze hozzá......Majd megoldom.

Tahát aki nem ismer, mert én nem engedem hogy megismerjen, az joggal hiheti magát átverve álltalam.........

Akkor ettől én kamu lennék?!

PáPá

Inci