Lehet, hogy megint fordulóponthoz érkeztem.
Borzasztó dolog volt szembesülni 27 évesen, hogy a nagy álom olyanná válik, mint egy lufi, amit ha elkezdesz fújni, csak nő és gyarapodik... majd egy idő után halványodik a színe, vékonyodik a gumi, de Te még veszel egy nagy levegőt és belefújsz (hátha, alapon), majd az arcodba csapódnak a kipukkadt gumicafatok. Nekiállsz lesöpörni magadról a maradványokat és elkezded dörzsölni az arcodat, hogy ne fájjon annyira, ha már így arcon basztad magad. Megkeresgeted a darabokat, aztán kibaszod a kukába, mert konstatálod, hogy ezzel már lószart sem tudsz kezdeni. Fogsz egy másikat és már az elejétől fogva csak apró lélegzetvételek kíséretében próbálod felfújni, de az már nem ugyan az. Nincs benne izgalom, nincs benne akkora elán, viszont már félsz sincs benned, mert tudod, a legrosszabb ami megtörténhet, hogy ez is kipukkad... nah, és akkor mi van?! Majd ezt is kibaszod a kukába és jöhet a következő.
A lufik más- más színűek, más- más méretűek és más- más formájúak, sosem tudhatod melyik meddig fogja bírni...
Elegem lett... Vettem egy kibaszott héliumos lufit, amit a kezemben hordozgatok, alkalomadtán beleszippantok és szarok a világra... Vicces lesz tőle a hangom :-) :-) :-)
Inci
