Most olyanokra gondolok, amiket a mindennapok elfeledtetnek velünk.
Tudod, hogy fontos a párod, aki melletted van, de vhogy még sem tudjuk kimutatni, mert mindig bennünk vannak a hülye játszmák. Ha Ő ezt csinálta, és nekem fáj, akkor majd én is megmutatom, alapon működnek a kapcsolataink. Megmérgezzük a szépet, mert telhetetlenek vagyunk. Mindig csak többet és jobbat akarunk, már akkor is amikor, amúgy is minden rendben van.
Vajon mért nem elégszünk meg azzal, amink van?! Mért vonunk kétségbe szerelmeket? Mért kérdőjelezünk meg barátságokat?
Mért irigykedem az üresfejű diszkó macákra, amikor szegények üres fejjel kénytelenek élni. Okosabb vagyok, talpra esettebb vagyok…még is hol tartok?! Mért érzem magam nullának hozzájuk képest, amikor sztem sokkal több van bennem, mint bennük? Mért akarok még is olyan lenni? Mert hiú vagyok, meg mert önző és nem utolsó sorban telhetetlen…ezzel baszunk el mindent…….
Párjaink nem győzik azt lesni, vajon mikor mit rontanak, mikor mit nem mondanak, vagy éppen rosszkor teszik azt? Ha nem is rettegésben, de félszben tartjuk őket, és mi még csak észre sem vesszük, mit teszünk velük, hiszen folyamatosan csak azt szajkózzuk—Mert te ezt-meg azt nem vagy képes értem…..
Hol marad a feltétel nélküli szeretet? Hova tűnik? Vagy az idő velejárója, hogy követelőzők leszünk? (ezt nevezik „elsárkányosodásnak”)
Sokszor elfelejtem, mennyi szép dolog van köztünk és ilyenkor olyan mintha vmi köd vonulna le előttem.
Elfelejtem:
- Mennyire szeretek jó éjt puszival lefeküdni, és hogy amikor külön vagyunk, ez mennyire nagyon hiányzik.
- Hogy milyen jókat tudunk beszélgetni, akár egy véleményen vagyunk, akár nem
- Milyen sok apróság jut eszébe, olyan dolgokkal kapcsolatban, amik engem boldoggá tesznek
- Hogy annyiszor mondta már, Szeretlek, te kis Dinka…..
Pedig annyi mindent kéne megköszönnöm az helyett, hogy mindig kételkedek. Bár rá kell jönnöm, hogy igazából soha nem benne kételkedem, mind inkább magamban. Soha nem merem elhinni, hogy Szeretve vagyok……világ életemben egyedül voltam a magam kis világába, a kis gondjaimmal, és hihetetlennek tűnik ez az egész és mindig csak attól félek, hogy el fog múlni…és nem akarom, hogy fájjon…Mert SZERETEM!!!!!!
Mellette olyan vagyok, mint egy őrült szerelmes….aki a világba kiabálna, akit nem érdekel mennyien nézik hülyének…..
Annyi mindenben változtam. Voltak elveim, amihez konokul ragaszkodtam. De elgondolkoztam…….A megcsalás, egészen eddig a kapcsolatomig, megbocsáthatatlan bűnnek tűnt…..Aztán jött Ő, beleszerettem.....és elgondolkoztam, mi lenne ha kiderülne…..Most már nem biztos, hogy abban a szent minutumban kiadnám az útját….meghallgatnám…Mért tette, és mit szeretne ezek után…..Most már azt mondom vannak megbocsátható dolgok…..
Vagy mint az, hogy én soha nem voltam az a férjez menős típus. Mindig azt mondtam, majd lesz. ahogy lesz. Aztán jött egy pillanat, amikor elkezdtem játszadozni a gondolattal, mi lenne ha……És most már ott tartok, hogy alig várom azt a pillanatot, hogy mikor szeretne eljegyezni…
Mért van az, ha nekünk nőknek, szar napja van, akkor elfeleltjük a máskor számunkra fontos dolgokat?!
PáPá
Inci
